Marlyee Copeland, 28
Úgy nőttem fel, hogy kevés önbizalmam volt a külsőm miatt. Jóllehet anyukám próbálta elmondani, mennyire szép vagyok, mások egészen mással etettek. Vegyes családból származom (anyám fehér brit, apám pedig fekete jamaikai) és egy többségi fehér külvárosi településen nőttem fel. Az óvodában olyan babákkal játszottam, akiknek más volt a bőrszíne, mint az enyém, az általános iskolában más volt a hajszerkezetem, mint az általam olvasott könyvekben a lányoknak, és a középiskolában a példaképeim sem hasonlítottak rám.
Folyamatosan próbáltam megváltoztatni a külsőmet. Egyszer az egyik barátom azt mondta: "Jobban kellene igyekezned és több sminket kellene viselned, így a fiúk jobban szeretnének." Így hát évekig egyenesítettem a hajam és vészesen szedtem a szemöldököm - kimerültem abban, hogy megpróbáljak megfelelni ennek az elérhetetlen szépségideálnak.
Számomra a fordulópont akkor érkezett el, amikor megkaptam az első munkámat egy iskola utáni gyermekklubban. Itt vettem észre, hogy a lányok akár már 5 éves korban elkezdik a külsejük miatti bizonytalankodást, holott számomra mindegyikük csodálatos volt, külső és belső tulajdonságaik alapján egyaránt. Ez a munka segített nekem átértékelni azt, amit a valódi szépségről gondolok. Segített felismerni, mi az, ami valóban fontos. Nem azért vagyok itt, hogy mások szemét gyönyörködtessem.
Nőként mindig irreális szépségideáloknak akarunk megfelelni, amelyeket a mindenkori hatalom állít elénk. Ezért úgy vélem, hogy meg kell változtatnunk amit látni akarunk, azáltal, hogy megkérdőjelezzük a számunkra felállított ideált és újradefiniáljuk a valódi szépség jelentését.
