Wendy Helm, 52

A törékenységem tett széppé, mert nem tudok előle elbújni. Tölthettem volna az elmúlt tíz évet az arcom megműttetéséhez szükséges pénz megkeresésével, de most sokkal jobban hajlok a szépségem átélésére. Megtanultam, hogy ez inkább egy belső élmény, mint külső tapasztalat.

"Bell-féle bénulást kaptam, majd rá néhány hétre krónikus fáradtság szindrómát... szóval úgy éreztem, az életem csődöt mondott. De mostanra, ami egykor a törékenységemet jelentette, mára a szépségemmé vált. Megtanultam elfogadni az "asszimetrikus arcomat" és minden nap jól akarom magam érezni és ez így rendben van. Ez a tapasztalat arra késztetett, hogy bókoljak az embereknek, akiket ez meglep és soha nem tudhatod, milyen hatással leszel a napjukra." - Wendy, 52
@Dove

A Bell-féle bénulás masszívan kiütötte az önbizalmam és az önértékelésem. Az emberek bámulnak rám az utcán, másnak gondolják az arcom és bámulják a hunyorgó szemem. Az emberek nagyon rémesek tudnak lenni. Az egyik legnehezebb dolog az, hogy észre vettem, hogy mindenki mosolyog és mivel az én mosolyom nagyon görbe, valójában nem is mosolygok. De az, hogy nem mosolygok, nem segített az önbecsülésemen sem, hiszen amikor mosolygunk, nagyon sok dolog megy végbe a szervezetben, ami valóban hozzájárul ahhoz, hogy boldoggá tegyen minket. 

A szépség az önelfogadás egy életen át tartó projektje, egy utazás - mindig azt szeretnénk, amit nem kaphatunk meg, de valójában bármivé válhatunk.  Megtanultam elfogadni magam; én így vagyok teljes, semmi több, és ez az ami széppé tesz. Azt hiszem, az energiám és jelenlétem átjön - ez egy érzés. 

Nézem az embereket, és mindig találok olyan dolgokat, ami lenyűgöző bennük. Olyan ember vagyok, aki randomszerűen azt mondja nekik a metróban: "jól nézel ki" vagy "milyen szép arcod van" és az, hogy bókokat kapnak, megdöbbenti őket. Az emberek meglepődnek, amikor  megmondod nekik, hogy csinosak.